Ciprus utáni napok nagyon gyorsan telnek, beszéltük, hogy na biztosan így lesz, na de nem ennyire… alig telt el pár nap, és a srácok már el is mentek. Hazajöttünk, csütörtök eltelt gyorsan, pénteken Mikivel megnéztük még azokat a helyeket, amiket még ki kellett pipálni a látványosságos-városnézős listán. Elmentünk a Dolmabahce-be, megnézni a nagyvezér halotti ágyát, csak azt nem tudtuk, hogy ehhez még vagy 500 szobán vezetnek át minket, amik csak abban különböznek, hogy az egyiknek kék, a másiknak rózsaszín szalon a neve. Elég monotonná vált egy idő után, de jól elszórakoztunk.
Aztán megnéztük a Topkapi palotát, a szultánok egykori lakhelyét. Ingyen mentünk be a csodás Müzekartunkkal, de ami valamit is ért, az a Hárem volt, ide pedig már fizetni kellett. De legalább nem volt annyira tele turistákkal, mint a palota többi része.. A hárem nagyon tetszett. Tisztára átjött a hangulata. A Topkapi egyébként egy sima palota, kicsit a Budai várra, vagy Citadellára emlékeztetett a kilátás.
A Grandpazaarba mentünk még vásárolni. Később Alicannal találkoztunk, elmentünk Kadiköybe és egy kilátóhelyen söröztnük meg szotyiztunk a tengerparton. Jót beszélgettünk. De hazajöttünk 1re kb, mert másnap a balta vizsgára terveztük, hogy tanulunk. Az meg csak úgy alakult, hogy megnéztük a kérdéseket, rögtön konstatáltuk, hogy ez nem fog könnyen menni, és hagytuk is az együtt tanulást. Szépen megebédeltünk, aztán aludtam egy kedveset, majd később megpróbáltam megkeresni egy pár kérdést. Bemásoltam mindent a könyvbe, lévén a vizsga nyitott-könyv-es. Azonban nem volt annyira szivatós a vizsga, mint drága Balta tanárnéninktől várható lett volna. Aztán gyorsba meg is ejtettük a török vizsgát. A rektorátus dísztermében, miközben teát szolgáltak fel, töltögettünk az abszolút bugyuta kérdésekből álló „vizsgát”.
Kedden még vásárolni mentem Mikivel. A Grandpazaarba mentünk, hogy megvegyünk azt, ami még hiányzik. Miki felhúzta magát a hülye árusokon. Egy árus azt mondta rá, hogy rossz ember, mert nem vett tőle semmit, de azért kipakoltatta az árukészletet. Próbálta leplezni, de láttam, hogy tényleg rosszul esett neki, mégha csak egy piaci árus is mondta neki..
Egyhén megkésve értünk oda a pazaar után Taksimra, ahol már várt Viktor, Alican és a Balik. Vízipipázni indultunk, elmentünk a kedves kis helyre, amit Ilhan mutatott nekünk anno, de Alican bedobta a csodás ötletét, hogy tud jobbat- anélkül, hogy látta volna ezt. Mindegy. Átvágtattunk a Taksim másik végébe, közben megnéztünk egy keresztény templomot, és kitöltöttünk egy turistáknak készült tesztett, csak úgy random.
Alican helye enyhén szólva nem pont nekünk lett kitalálva, úgyhogy rögtön vissza is mentünk az eredeti Ucan Ev- helyünkre. Mire odaértünk, már olyan szomjasak voltunk, hogy egyből a zsiráfot kértük ki. Egész este söröztünk, vizipipáztunk, és beszélgettünk. Nagyon jól éreztem magam a srácokkal. Lehet, hogy azért, mert egy különösen jó társaság verbuválódott össze, de mégis, mikor Fatosékkal mentem „kikapcsolódni’, tizedilyen jól nem éreztem magam.. lehet bennem van a hiba…
Éjfél után valamivel hagytuk el a helyet, enyhén jókedvvel. A koliban nem kellett aláírnunk a bünti-listát, mert az aznapi őr a spanom volt, és csak kacsintott egyet, mikor bejöttünk. Hát igen, a hatalom. És nem csak a „p”-kontroll.
Szerdán enyhén magam alatt voltam, mikor elmentek a srácok. Kikísértem őket a reptérrre, később Viktor is csatlakozott. Annnnnnnnnnyira mentem volna én is akkor. Nagyon rajtam volt. Elpoénkodtuk, hogy na, lesz még itt mutánsváros, meg ilyenek, de azért engem elkapott a sírós hangulat. Mégiscsak együtt töltöttünk 4 hónapot, ők voltak kb a családom..
Akkor a reptéren eszembe jutott, hogy hát most én is otthon lehetnék 2 óra múlva, és elég nehéz volt… Még jó, hogy Viktor ott volt…
Hazamentem, sok minden járt az eszemben. Mennék haza is, már várom nagyon, de nehéz lesz itt hagyni ezt a helyet. Megszoktam, megszerettem.
Másnap Viktorral kirándultam a Fekete-tengerhez. Hajóval mentünk le végig a Boszporuszon, gyönyörű szép volt. Kicsit idegesített a sok turista, talán azért, mert magunkra már nem is úgy tekintek, mint turistára, hanem mint őslakosokra..
Kikötött a hajó, és ott már fürödtek a tengerben a gyerekek, csendes kis halászfalu. Valami különös, varázslatos hangulata volt. Megmásztunk egy hegyet, a csúcson egy vár, kiültünk a várfalra, és ott voltunk vagy 2 órát. Beszélgetünk, piknikeztünk és néztünk a csodás tájat. Elláttunk egész a szoros kijáratáig. A másik irányban pedig Istanbul felhőkarcolói. Csodaszép. Talán soha nem fogom elfelejteni ezt a képet. Aztán kitaláltunk, hogy a lehetetlen nem létezik, miért ne mennénk el gyalog világítótoronyig. Elsétáltunk a szerpentines úton, kb a semmi közepén. Közben felidéztük McGyver legjobb jeleneteit. És a mutáns növények megpróbáltak megenni minket, így visszafordultunk. Nameg ment is a hajó vissza, és ha azt lekéssük, akkor úszhatunk vagy 25 km-t, és akkor biztos a halakkal alszunk és most nem a Balikadamra gondolok.
Másik indok, hogy vacsizni is akartunk. Én halat ettem, Viktor meg kagylót. Közben felváltva tanultam csehül törököt, meg törökül csehül. Sokat beszélgettünk, kedvelem ezt a Viktor gyereket. Olyan igazi belevaló arkadasi. Szép nap volt. Jól éreztem magam.
Pénteken intéztem dolgokat, voltam még a Grandpazaarba, megnéztem a Sultanahmetet, voltam az egyetemen, stb. Este találkoztam még Kadirral.
Léna különös „partyt” szervezett estére, olyan embereket hívott össze, akiket csak ő ismer, de azok egymást nem. Elég fura volt, úgyhogy dobbantottam korán.
Ma tanultam, mert kicsit beparáztatott Nagyistván levele. Hozta a formáját. 3 nap múlva úgy néz ki, diptöriből megyek vizsgázni, és itt az ideje elkezdeni…
Délután még vettem egy-két dolgot. Voltam Tansasban, elköszönni Ahmet-től, a sandánnéző pénztárostól, aki azt hiszi, azt egész koli szerelmes belé... Akartam venni Baklavát, de a pultos figyelmeztetett, hogy elég régi és inkább ne vegyek. Nem hittem el, hogy tényleg azt mondja régi és lefelé beszél a vásárlásról. Még a biztonsági őrt is odahívta, hogy elmondja nekem angolul. Hihetetlen. Most lettem szerelmes az egész Tansas-ba, és mikor elhagytam kapuit, máris honvágyat éreztem. Hát miért az utolsó napokon történnek az ilyen dolgok??
Este pakoltam vagy 3 órán át. Izgi volt. Mint mikor tiszatúrán térddel nyomkodjuk a hordót, hogy férjen bele minden. Hát olyan volt ez pakolás. Csak még egy felsőt ide, csak még egy könyvet oda..
Találtam egy sört a szekrény mélyén, ami megkönnyítette a pakolással töltött időt…
Holnap jön Viktor, segít kimenni a reptérre. Vegyes érzésekkel állok az út előtt. Nem tudom, mire számítsak. Fura lesz, az biztos. De már mennék. Aztán meg lehet, hogy egy hét után vissza akarok jönni ide, de lehet, hogy soha többé. Majd elválik. Majd megírom.
